A Hradby Samoty Közép-Európa egyik legkülönlegesebb sötétzenei találkozója, amely évtizede építi kultuszát a cseh–szlovák határvidék elhagyott kastélyaiban, udvaraiban és romos tereiben. A fesztivál esszenciája, hogy a hely legalább annyira főszereplő, mint az itt fellépő dark ambient, industrial, experimental vagy neofolk előadók. Minden évben más történelmi épületbe költöznek, és a koncertek a falak, boltívek, katakombák akusztikájával együtt szólalnak meg; ez adja a Hradby Samoty sajátos, szinte szakrális atmoszféráját.
A fesztivál nem tömegrendezvény, inkább egy gondosan megválogatott, multifunkcionális művészeti közeg. A performanszok és vizuális installációk ugyanúgy helyet kapnak, mint a zajzenei szettek vagy a klasszikus hangszerekkel dolgozó sötét kísérletek. A közönség nem a mainstream fesztiválok közönsége: itt a "csendeknek", a lassú építkezésű hangképeknek, a rituális előadásoknak is komoly tere van.
A hangulat sokszor olyan, mintha a tér és a zene összeolvadna: a dohos falakból visszaverődő mélybúgások, a lámpások fénye, a késő éjszakai koncertek sötétje mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a Hradby Samoty élménye egyszerre legyen földhözragadt és transzcendens. A szervezők kifejezetten törekednek arra, hogy a látogatók ne csak koncertprogramot kapjanak, hanem egy háromnapos „másik oldalt”, amely lassú, rituális ritmusban lélegzik.
A Hradby Samoty azért is különleges, mert ritkán látott előadókat hív meg — olyanokat, akik kevésszer jutnak el a régióba, vagy évtizedek óta nem aktívak. Így a fesztivál sokaknak gyűjtőpont, akik szeretnék testközelből látni az európai dark-experimental színtér meghatározó alakjait.
A Hradby Samoty Intermezzo a nagy fesztivál „kistestvére” – egy köztes, intimebb találkozó, amelyet a szervezők azért hoztak létre, hogy a főesemény atmoszféráját év közben is megőrizzék. Az Intermezzo jellemzően kisebb helyszíneken zajlik, kevesebb fellépővel, de ugyanazzal a gondosan válogatott dark ambient, industrial és experimentális zenei irányzattal, amely a Hradby Samoty védjegye.
Számomra hívószó nemcsak a csodás Pozsony volt az idei évben, hanem az egészen "testhez álló" első napi program is. Régi álmom válhatott valóra azzal, hogy élőben láthassam a Loki Foundation-től az Inade-t, hosszabb kihagyás után ismét színpadról hallhassam az Ordo Rosarius Equilibrio-t, új felfedezettként a Zero Kama-t és az eddig "szürke folt" Blind Cursed Land-et. Talán ebből ki derülhetett, hogy sajnálatosan csak az első napon volt lehetőségem részt venni. Ahogy az életben sok minden, a számításaim és várakozásom valahogyan másképpen alakult. Az igazán emlékezetes pillanatokat pont azoknak az előadóknak köszönhetem, akiktől nem sejtettem, hogy megkapom. De kezdem az elején.
Városnéző szándékkal érkeztem már jó korán, a déli órákban Pozsonyba. Ez a csodás koronázási város a személyes múltamban csak éjszakai arcát mutatta meg, így több magyar vonatkozású temető (Szent András, Kecske-kapu), az impozáns szecessziós Kék templom, a hangulatos belváros és természetesen a Pozsonyi vár is terítéken volt. Mindezt esőben hátizsákkal sem bántam, visszahívó szó maradt azonban a várból nyíló panoráma - ezúttal szinte az orromig sem láttam fentről.
Külön bevezetőként említeném meg, hogy a Hradby' szervezősége rendkívül profi, nem totojázik, így a nyolc órás koncertkezdést komolyan kellett venni - ilyen szellemben és rövid szünetekkel folyt le az egész este remek hangulatban. A hely megválasztása is kitűnőnek bizonyult. Nemcsak azért, mert szállásom öt percnyire volt, hanem azért is, mert nagyon jól lett belőve a befogadóképesség. Pont kényelmesen és teltházasan élvezhettük az estét, remek hangosítással.
Az estét az egyszemélyes prágai Blind Ruler Cursed Land nyitotta, azt kell mondjam visszatekintésként, az este legjobb koncertjét adva számomra. Miközben a hatalmas háttérvetítésen a pusztulás, romba omlott birodalmak, misztikus rituálék (fő elemként a tűz általi önfeláldozó halál) elevenednek meg, Wilhelm Grasslich lassan építkező, komor textúrákra építette zenei világát. Nem laptop-zene ez, számos hangszer élőben szólalt meg, vagy kelt életre a chaos-pad által. Igazi feltöltődés ez egy apokaliptikus neofolk zenét kedvelő számára - Jukio szellemének kíséretében.
Annak idején a Herbst9 volt személyes kedvencem a Loki-tól, és mellette komoly mennyiségben az Inade (az alapítók legismertebbé vált dark ambient projektje) futott a nyugalom perceiben a lejátszón. Nem feltétlenül várhat nagy újdonságot ebben a műfajban az élő "adástól" az ember, de a rajongásom megkívánta, hogy bakancslistásként ez Pozsonyba hívjon. Mint azt már másutt megírtam, a duó (Knut Enderlein és René Lehmann) 35 esztendeje indított dark ambient/post industrial formációja megérdemelten vívott ki komoly elismerést európai, sőt nemzetközi viszonylatban. A koncert ezúttal is meditatív teret teremtett, a kozmikus drón térbe élőben tibeti-indiai tradíciók hangszereinek rezgéseivel pulzált, csodálatos koncert fültanúi lehettünk.
Nehéz volt visszatérni a kozmikus térből, pedig alászállás adta a gyomrost elég gyorsan. Több hazai és európai koncerten túl, de hosszabb kihagyás után láttam ismét élőben az Ordo Rosarius Equlibrio-t. Azt hittem biztosra mehetek, nem kellett volna elbíznom magam. A duóként színpadra álló, egykori CMI alappillér mára hakniszagú, az alapháttért dark-discoval felturbózó, kiábrándító előadást nyújtott. Először nem is hittem a fülemnek, ezeket a fülbemászó dallamokat hogyan lehet így prezentálni - biztosan vicc csak ez - de rájöttem, sajnos ez a történet már itt tart. Nem hagytam hosszú ideig rombolni magamban az emlékeket, nem néztem végig a teljes koncertet.
A Zero Kama számomra korábban ismeretlen volt, pedig 1983-tól komoly hírnévnek örvend - én a Hradby Samoty-nak köszönhetem, hogy képbe helyezett - alaposan felkészültem. Talán a fáradtságnak is betudható, na meg annak, hogy a laptop mögött-belüli koncerteknek nem vagyok nagy híve, de ez egy kellemes hangulatnál nagyobb és várt "sérülést" nem okozott számomra. Hiteles előadótól egy korrekt hangfolyam, az elmúlást sugalló vizuál-tömbök árnyékában, ez volt a legendás Zero Kama koncertje; azt azért nem mondhatnám, hogy megbántam.
A kecskevérrel átitatott sötét oldal bugyrait igyekszem elkerülni, van bennem egy távolságtartás az ezzel játszó(?) előadókkal szemben is. A Trepanerinsritualen szertartásos zenekar, a hanghordozókhoz képest az igazi vicsorgással élőben találkozhat az ember - ez általában Ekelund pillanatnyi hangulatának is függvénye. Beléd harap, vagy "csak csattog" a tarkód mögött az állkapocs? Úgy érzem jó pillanatot kaptam el, a pozsonyi rituálé rendkívül intenzívre sikeredett. Bár komorabb fényben még jobban érvényesülhetett volna egyfajta fenyegő intimitás, ezúttal olyannak tűnt, mintha a Fenevadat porondra rángatták volna láncba verve, Vergődő, szabadulni akaró, fájdalmas és taglózó. Míg nem vártam, egy kifejezetten erős, mindent belül kilúgozó, súlyos élmény birtokosaként zárult számomra az idei 'Intermezzo. Még így egynaposan és csonkán is emelem a kalapomat a szervezők előtt, hálásan köszönöm, hogy létezik a Hradby Samoty.
