Szabó Lőrinc (1900–1957) a 20. századi magyar líra egyik legkiemelkedőbb és legösszetettebb alakja. Költészetében a Nyugat második nemzedékének örököse, ugyanakkor egyéni hangot és szemléletet alakított ki. Verseiben gyakran foglalkozott a modern ember létkérdéseivel, a szabadság és kötöttség dilemmáival, a szerelem és a szenvedély ellentmondásaival. Költői világát a klasszikus műveltség, a filozófiai érdeklődés és a mindennapi élet konkrét tapasztalatai egyaránt formálták. A „Föld, Erdő, Isten” vagy a „Te meg a világ” című kötetei a magyar irodalom meghatározó művei. Fordítóként is maradandót alkotott: többek között Goethe, Shakespeare, Baudelaire és Rilke műveit tolmácsolta magyarra. Életútját megnehezítette a háborús időszak és a politikai változások, de lírája mindvégig az emberi lélek mélységeit kutatta. Szabó Lőrinc a modern magyar költészet egyik meghatározó, máig ható hangja.
Szabó Lőrinc
Halál
A halál sokáig csak baleset
volt előttem. Undor és rémület
akkor fogott el először, mikor
egy félig nyúzott szép sárgarigót
- nem értünk rá kitömni - délután
ott hagytam Sándor bácsi asztalán,
a kőlapon az eperfa alatt.
A felhasított aranymadarat
másnap vettem csak elő: már lila
volt a húsa, büdös, és tele a
legyek köpetével, álcáival:
fehérgyűrűs, kövér és puha raj
nyüzsgött benne, vonagló vonalak,
lábatlan nyüvek, pondrók, fonalak,
ötven, száz szörny, a tegnapi madár
örökösei - Óh, mocsok halál
s mocsok élet, be rossz látni, mi vagy:
a mindenséget s benne magamat!
